Dimény Lóránt

2010-ben így mutatkoztam be ösztöndíjasként: Majdnem 30 éve születtem a mezőségi Nagysármáson, gyerekkoromat Marosvásárhelyen töltöttem, és elképzelhető, hogy nyugdíjasként is a vásárhelyi utcákat fogom végigkopogni. Kolozsváron élek feleségemmel, és 1 éves kislányommal. Ameddig egy novellát nem válthatok egy kosár füstöltkolbászra, szoftverfejlesztőként keresem kenyeremet. Villamosmérnöki oklevelet szereztem a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, és közben verseket írtam. Verseimben egykoron szerettem, vagánykodtam, világot láttam. Azóta szeretek, vagánykodom, világot látok, és amikor nem focit játszom vagy nézek, közben már szinte kizárólag prózát írok, a sorsszerűségről, az átkokról, a föld alatti szelek és vizek járásáról, csendes, falusi emberekről. Amikor kislányom engedi, első regényemen dolgozom, amelyben gyerekkori pajtásokról, istenekről, és a kisvárosi fociról mesélek. Ha majd egyszer felnövök, és nem fog érdekelni a technika, ha majd nem fogok jobbat írni magamnál, akkor kőműves leszek vagy kertész. De lehet, hogy szenet fogok égetni, vagy akár meszet. 2014-ben a következőkkel egészíteném ki: A négy év alatt, mióta először elnyertem a Communitas alkotói ösztöndíját, mérhetetlen terjedelmű külső és belső történés zajlott le körülöttem, bennem. Marosvásárhelyen élek, azóta öt főre bővült családommal, kenyeremet továbbra is szoftverfejlesztésből keresem, megjelent első regényem, közéleti tárcák írására is adtam a fejem, és nem utolsósorban, továbbra is meg nem szegett hittel írom prózáimat. Hiszem, hogy értelme, helye van az írásnak, és igyekszem nem a rabja lenni. Egyre több a mondanivalóm, és egyre kevesebb az időm. Sokat gondolkodtam, mennyire jogos (újra) pályáznom az ösztöndíjat. Nem vagyok meggyőződve, hogy a jó döntést hoztam, de igyekszem áldozatot hozni, és kibékíteni a mélység vizeit.

Beszámoló